Név: Aurora
Faj: Keldeo
Nem: Nő
Kor: Emberi korában számítva 15-16 év körüli, azaz még fiatal.
Jellemvonás: Egy emberből lett pokémonhoz hasonlóan ő is összezavarodott és kevés dologra emlékszik, miért is lett az, ami jelenleg. Meg szeretné találni erre a megfelelő választ. Persze sok mindenre visszatekint, különösen szüleinek halála és a zavaros események. Ettől inkább kicsit visszahúzódzkodóbb természetű, de nem rest kiállni az igazáért! Halált megvető bátorsággal rohan a harcba, ha teheti és nemes lovagként segíti a bajbajutott lelkeket. Nem tűri az igazságtalanságot és a kegyetlenkedést. Képes feláldoznia önmagát a jó érdekében és ezt habozás nélkül megteszi. Reméli, hogy leendő mentőcsapatát jól fogja vezetni és segíthet a pokémonokat fenyegető veszély leküzdésében, ezért szeretne olyan erőssé válni, amennyire csak lehet.
Felszerelés: Néhány gyógyító bogyó, alma, kövek, különféle magok, mentőcsapat jelvény: ezeket egy titkos raktárban tartja valahol az erdőben;
Csapat: Team Guardians (Védelmezők csapata)
Egyéb: Emberi kilétéről megmaradt sálat hord a nyakában, amire a mentőcsapatának a jelvényét tűzte.
Előtörténet:
Messze születtem, távol a világ zajától, egy kis faluban. Emberként jöttem a világra. Édesanyám és édesapám áldásként fogadtak, mert pont egy hullócsillagzápor ideje alatt láttam meg a nap, azaz ebben az esetben a holdvilágot. A falusiak azt állították, hogy ez csak ezer évben csupán egyszer fordulhat elő, ami nagy szónak számított! Szerencsésnek tartottak, pedig általánosnak éreztem magamat. Talán igazuk volt, talán nem. Nekem az volt a fő, hogy a családom és a barátaim mellettem álltak. Nyugalomban teltek életem első évei. Mellesleg az apám vadász, míg anyám festő volt. Apa általában reggel elment hazulról, s csak este jött haza. Anya mindig a ház környékén maradt és vagy csak takarított, vagy éppen a hivatását művelte és pokémonokat festett. Ezeket a lényeket már születésem előtt is tartottak a házuknál. Egy alomnyi kis Growlithe-ot nevelgettünk, akiknek a tojásait a családunk büszkeségét, Arcanine hordta ki. Békés és barátságos jószágoknak bizonyultak. Saját kézből etethettem őket, s játszhattam velük. Voltaképpen azokkal a Growlithe csöppségekkel nőttem fel.
Nem csak ez volt az, ami igazán családiassá tette életem első 7-8 évét. Meséket hallgathattam családi és baráti körön belül az élő legendák nagy tetteiről. A mesekönyvekből mindig apa vagy nagypapa olvasott föl. A ma ismert világot is egy legendás pokémonnak, Arceusnak köszönhettünk, aki a többi fajtársát is ő maga teremtette meg. Mélyen elgondolkodtatott: egyetlen élőlény képes lenne drasztikus változásokat hozni a világegyetemben? A sok-sok legendás erről volt híres: a három dimenzió ura, Dialga, Palkia és Giratina máig a világ egyensúlyát tartják fönt, Rayquaza képes volt megállítani Kyogre és Groudon tombolását, Reshiram és Zekrom egymással csatároztak, miközben két fivér pártját fogták. És ami a legjobban izgatott, az a szent kardforgatók csatája a meteorból származó pokémonnal, Kyuremmel. Cobalion, Virizion és Terrakion bár meg tudták állítani az ember és pokémonevő sárkányt, ám ő maguk úgy elfáradtak a csatározásban, hogy kőszobrokká váltak és valahol a pokémonok szentélyében vannak. De nem is ez a része izgatott fel igazán: a könyvben szó volt egy ötödik félről, akit Keldeonak hívtak. Nem jelent meg a harcban, valamilyen furcsa oknál fogva. Örök rejtélynek számított és megfogadtam, hogy egyszer találkozok ezzel a titokzatos kardforgató pokémonnal. Kicsi voltam és álmodozó. A felnőttek és nevettek rajtam, mikor ezt a célt kinyilatkoztattam a családi köreink előtt. Nem is kicsit lettem dühös és azon az estén fogtam magamat és világgá mentem. A szüleim Arcanine-ja velem tartott, bár nem tudta, mire vélem a kirohanásomat. Amint az erdőt jártuk, egy csapatnyi Migthyena támadt ránk. Arcanine könnyedén leszámolt valamennyiükkel, ám a vezér hím aljas módon hátba támadta a lángkutya pokémont. Nem nézhettem tétlenül, hogyan végez régi barátommal: fogtam egy követ és azzal fejbe vágtam a farkas pokémont. Az a tajtékozó dühe közepette rám vetette magát. Arra készült, hogy elharapja a torkomat. A vég elkerült és őt érte el: egy durranás és holtan hevert a földön. Az apám lőtte le a jó öreg sörétessel. Nem volt se dühös, se csalódott, inkább meglepett, amiért egymagam akartam megkeresni Keldeot, az élő legendák egyikét, akit még senki se látott a faluból. "Nagyon bátor vagy." Csak ennyit mondott aznap. A ráeső 2-3 hónapban kutatást végeztem a családon belül. Mivel ennyire kiállhatatlannak és makacsnak találtak a szüleim, besegítettek. A világon bárhol lehetett Keldeo: a legenda szerint ő maga is vándorló életmódot élt, mint Suicune, aki az északi széllel haladt. Édesapám miattam is hagyta el a falut: elment nagyvilágot járni, miközben azt kereste, amit mindig is akartam, s vágytam rá. Vágytam, ahogy a kalandra is, amelyre ő ment, mégse mehettem, mert veszélyesebb volt, mint az a Migthyena, ami meg akart ölni engem és Arciet. Anya biztatott, hogy nem utoljára láttam őt, aput. Bíztam a szavában, úgyhogy türelmesen vártam, mikor is tér vissza. Minden áldott nap kiültem a ház egyik emeleti ablakába, ami pont a falu határára tekintett és az alkonyatban néztem, vajon erre tart? Addig volt időm többet megtudnom a pokémonok különböző fajtájáról. 10. életévemet betöltve elég érett voltam ahhoz, hogy magam is egy zsebszörny gazdája legyek, így megkaptam az egyik Growlithe kölyköt, aki annyi idő alatt harc képzett lett. Az édesapám is küldött egy levelet. Azt mondta, nem tudja pontosan, mikor is tér haza, de minden áron megkeresi Keldeot, még ha egész életében is csak kutatnia kell. Nem akartam, hogy miattam bajba sodorja magát, ám amit mond, annak hitelessége van arról, hogy tényleg komolyan gondolja az egészet.
Még akkor se jött haza, mikor már 13 éves voltam. Azt gondoltam, valami gond lehet vele, mert már egyetlen leveleinkre se válaszolt, vagy talán túlságosan elfoglalt volt? Nem, lehetetlen. Bármennyire is dolgos, minden alkalommal válaszolt az üzenetekre. Amint anyának kinyilatkoztattam, mekkora baj lehet, valamennyi falusi férfi elhatározta, hogy felkutatja az apámat. Nem kellett 1 hétnél többet várnunk, de csalódnunk kellett. A keresők holtfáradtan, súlyos sérülésekkel tértek vissza, az apám nélkül. Amint anyám leápolta a sebeiket, beszélgettek, én pedig a szobámból hallgatóztam.
- Mi történt? - kérdezte a vezető keresőtől, aki mellesleg apám egykori barátja volt. - Ki tette ezt veletek?
- Nem ki, hanem mi. - mondta komoran a férfi. - Egy igazi szörnyeteg. Fagyos lehelet, tűz és villám eredetű aura. Még sosem láttam ilyet.
- Szerinted egy pokémon volt? Amit elmondtál, csak egyetlen egy pokémonra gondolok, és nem örömömben.
- Attól tartok, igen. Kyurem visszatért és éhesebb, mint valaha. Csak az a szerencsénk, hogy abból a barlangból még nem tud előjönni. Még túl gyenge...
Amint ezt meghallottam, a hihetetlenségtől megtántorodtam. Kyurem. Kyurem, a legendás sárkányszörnyeteg, ami embereket és pokémonokat evett. Akiket a szent forgatók is csak úgy állították meg, hogy a végletekig elfáradtak és kőszobrokká váltak. Alig mertem elhinni a történteket. Szerencsének számított, amiért Kyurem még nem tudott úgy dühöngeni, ahogy akart. Ezért hát fel akartam készülni, ha netán összetűzésbe kerülnénk a sárkánnyal. Growlithe elég tüzes hangulatba került, mikor elmeséltem neki a történteket. Rögtön nekikezdett a gyakorlásnak, amiben támogattam. Annyit edzettünk, amennyit csak tudtunk. Az akaratunk megvolt hozzá és a szívünk is. Elmondhattam, hogy 15. életéveimig gyakoroltunk a Kyurem elleni harcra. Az a nap hamarosan el is érkezett, mikor egy ismerős férfit láttam meg a falu határán. Az apám volt az, aki holtfáradtan baktatott felénk. Persze rögtön kirohantunk felé. A sok éves távolléte után természetesen hiányzott. De ő csak ennyit mondott:
- Fussatok... - és összeesett. A sokk hatása alá kerültünk, de nem ettől: leginkább egy vérfagyasztó üvöltés miatt és amiért mindent hirtelen elöntött a tűz. A falu lángokban állt és az emberek pánikba esve menekültek. Egy üvöltés rázta meg a vidéket és a levegőben megjelent az, amire tényleg nem számítottunk. Kyurem, Reshiram-szerű alakjában. Kedve szerint pusztított, miközben sorra kapta fel az ártatlanokat és végzett velük. Anyám persze kezemet megfogta és elrángatott, ám nem hagyhattam ott csak úgy apát.
- Ne sértsd meg apád utolsó kívánságát! - mondta dühödten, könnyeivel küszködve. - Neked nem ez a sorsod! Hogy meghalj! Élned kell és erőssé válnod!
Ezek szerint nem csak apám, de anyám is hitt bennem. Nem tudtam fontolóra venni, mert fehér Kyurem pont előttünk landolt. Üvöltött. Erre régi barátunk, Arcanine és valamennyi vére, a Growlitheok - köztük az enyém is - feltartóztatták a világ legerősebb sárkány pokémonját egyetlen tűz típusú támadással. Mintha meg se érezte volna a legendás szörnyeteg. Egyetlen lökéshullámmal a levegőbe repítette őket és fekete Kyuremmé alakulva lesújtott rájuk a fúzió volttal. Arcanine és a legtöbb Growlithe szörnyet halt a támadásban, s csupán csak az a kölyök maradt életben, amelyik mellettem volt és az is csak remegett a fájdalomtól. Nem tehettem meg, hogy megmentsem: anya menedékhelyre próbált elrángatni, de túl késő: Kyurem mindent felgyújtott, s tehetetlenül ott maradtunk a lángok és a vihar közepén, míg a végzet egyre csak közeledett. Az utolsó esélyben anya felültetett egy szelídített Staraptor hátára és elmenekültem vele. Könnyezve néztem vissza a felperzselt otthonomra, amit Kyurem tett. A családom és a barátaim egyetlen pokémon miatt haltak meg. Mire végzett, nem volt elég neki a "jóból" és minket is üldözőbe vett. Már jóval a falu határán voltunk a hegyvidékek környékén, mikor Kyurem engem és a Staraptort űzte. Zekrom-formájában a fagyasztó sokkal támadott, amit telibe is kaptunk. Megfagyva, reményt vesztve zuhantam le a ragadozómadár pokémon hátáról, ami megpróbált megmenteni, de számára is késő volt. Tehetetlenül zuhantunk a föld felé. Lehunytam szememet és vártam.
A vég egy álomhoz hasonlított volna? Többé kevésbé annak tűnt. Egy fénysugarat láttam a sötét alagút végén, ahonnan az apám és anyám lépett ki.
- Ne légy szomorú, te mindent elkövettél. - mondta anya. - Nagyon büszkék vagyunk rád.
- Keresésem közepette nem is gondoltam volna azt, hogy a válasz előttem áll és azt szeretem. - szólt apa. Mögötte három halovány állat jellegű sziluett jelent meg. Intettek szarvukkal és minden fényáradatban úszott.
- Még van esélyed a megtorlásra. - szólt az egyik.
- De nehéz, göröngyös úton érheted el. - mondta a másik.
- Az esélyed kételyes a szörnyeteg ellen, de ha hiszel magadban, sikerülhet! - fejezte be a harmadik. Minden eltűnt a szemem elől. Pillanatok múlva kinyitottam szememet. Egy erdőben találtam magamat. Ezek szerint életben voltam, gondolhattam magamban. Amint felálltam, döbbenten tapasztaltam, hogy nem kettő, hanem négy lábam van és azok is patások! Szokottan jártam velük, mintha mindig is azokon álltam volna. A futás se jelentett gondot, bár ez lényegtelen. Zavarodottan futottam, miközben valamennyi erdei pokémonnal nem találkoztam.
- Nézz a lábad elé, pici póni! - korholt le egy Linoone, ami épp előttem haladt át. Pici póni?
- Ember vagyok és nem póniló! - morogtam.
- Ne nézzél hülyének! - nevetett. - Mindenki tudja, hogy az emberek itt nem élnek. Nézzél csak magadra! Nem vagy se csupasz, se kétlábú.
- Akkor is ember vagyok, ha még... - itt alaposan fontolóra vettem a dolog. Igaza volt, már nem voltam ember. De akkor mi? Linoone a fejével egy tó felé intett. Megfogadván a tanácsát, odabaktattam és belenéztem a "tükörbe". Nem a szokványos arcom tekintett vissza, hanem egy pokémoné! Egy ló, vörös hajszerű sörénnyel és egy szarvval! Nem lehetett igaz. Túlságosan fiktív, egy koholmány, egy képzeletbeli dolog, egy álom. De vajon miért volt ismerős ez a pokémon? Ugyan már nem emlékeztem, mi történt, hogy történt ez velem, ám az AZ előtti dolgokra igenis emlékeztem: a mesekönyvre és a vágyamra, hogy megkeressem Keldeot. Keldeo lettem. Mily ironikus: az lettem, amit keresni akartam. Nem is kellett sehova se mennem, hisz' én voltam Keldeo... Legalább annak örültem, hogy a kendő, melyet ember koromban viseltem, még mindig a nyakamon volt.
Amint tanakodtam, valaki vagy valami panaszosan sikoltott. A segítségkérés irányába haladva megláttam, hogy egy szerencsétlen kis Eeveet Meowthok karmolászták. Látszólag el akarták venni a nyakán lógó táskát, melyben különleges gyógyfüvek voltak. A nagyanyjának és apjának kellettek, mert súlyos beteg, legalábbis a kis Eevee kérleléséből ezt következtettem le. A Meowthokat hidegen hagyta, hogy a pokémon segíteni akar nagyszülein. Felháborodva, habozás nélkül odamentem és egy taszítással az egyiket ellöktem onnét.
- Hogy merészeled?! - fújtatott az "áldozat".
- Ezt én kérdezhetném! - szegtem föl fejemet. - Miért is kell olyanokat hátráltatni, aki segíteni akar a gyengébbnek?
- Ne üsd bele a patádat! Lehet, hogy legendás pokémon vagy, de vajon elég erős is? - azzal a karmolással támadt. Még sose vettem részt pokémonként harcban, így a támadásaimat se tudtam használni, csak kikerülni a karmolásokat. A kis Eevee egy pillanatig rám pillantott, majd a Meowthra úgy pillantott, mint valami gyönyörűségre. Ez volt a megfigyelés "támadás", amivel elfélemlíthetném az ellenfelet. Ezek szerint a kis pokémon segíteni akart. Egy biccentéssel megköszöntem és úgy tettem, ahogy ő: Meowthra bámultam, ami meg is tántorodott a nézésem miatt. Itt volt az alkalom: egy taszítással a társaira esett. A többi ezek után dühödten nekem támadtak a harapással. Hihetetlenül fájt a támadásuk. Szóval ilyen fájdalmas a pokémonok számára a harc. Új tapasztalat, ami arra sarkalt, hogy győzzek. De hogyan? Csak a megfigyelést tanultam meg, ami csak megfélemlítésre volt alkalmas. Eszembe jutott, hogy Keldeo részben víz típus. A tóra pillantottam, ahonnan egy Buizel ugrott ki a vízsugár alkalmazásával. Ez talán menni fog. Úgy olvastam a vízsugár a gyors támadás egyik alternatívája. Olyan sebesre gyorsultam fel, amennyire csak lehetett. Azt gondoltam, képes vagyok megcsinálni. A patáimon végre meg is jelent az a vízréteg, amit vártam. Az végül teljesen elborított és egy rakéta alakban száguldoztam a föld felett. Egy egyidejűleg csak próbálgattam az erőmet, majd teljes erővel nekimentem a Meowth-falkának.A vízsugár elegendőnek bizonyult a legyőzésükre. Megfutamodván elmenekültek.
- Nahát, erős vagy! - ujjongott a kis Eevee. - Köszönöm szépen a segítséget. Megfordult a fejedben, hogy mentőcsapatot alapíts?
- Mentőcsapatot? - pislogtam meglepettségemben.
- A pokémonoknak azon csoportja, akik felesküdtek, hogy megvédik a gyengébbeket a sötétségtől. Mostanában nagyon megnőtt a gonosz pokémonok száma, ezért kéne segítség.
- Rendben van, akkor mit kéne tennem?
Ezek után Eevee - mivel a városba kellett mennie a nagyszüleihez - elvitt a Pokémon Square-re, ahol találtunk egy kedvemre való ingatlant és a mentőcsapat alapításához való óvintézkedéseket megtettük. Bár ő maga nem kívánt még csatlakozni, de megígértette velem, ha elég erős lesz, igyekszik velem társulni. Egyenlőre egyedül kellett vezetnem a "konyhát", de reméltem, hogy az Őrzők csapata hamarosan újabb tagokkal fog gyarapodni. Addig is szólóban folytattam a mentőfeladatokat, közben egy másik célom is akadt: megtudni, miért is lettem pokémon...
Egy szó, mint száz, üdvözöllek az oldalon, mert igaz, hogy legendás pokémont választottál, de az előtörténeted tökéletes is egy ilyen pokémonhoz, valamint tudom, hogy terveid vannak vele, így hát az előtörténeted ELFOGADOM. Mivel az első öt jelentkezőben te is benne vagy, ezért 5-ös szintről indulsz, valamint igaz, hogy nehézségeid vannak a támadásokkal, de azért kapsz egy TM81-X-olló támadást, amit bármikor felhasználhatsz. Készíts Karakterlapot és már játszhatsz is. Kezdő tőkéd 3000$. Jó játékot kívánok neked.