Télen-nyáron menteni, nincs idő fetrengeni! Mi egy mentőcsapat kötelessége?

Nyári napsütés, a hőmérséklet az egekben járt. Kiváló alkalom arra, hogy lemenjek a tengerpartra és lazítsak egyet, miközben elmélkedek arról, miért is lettem pokémon. Egyáltalán hogy történhetett ez? Kisikkadt részek voltak a fejemben, ha erre gondolok. Nem tudtam a tökéletes választ. Egyenlőre. Talán többet tudok meg, ha lazítok egy nap erejéig. Amúgy is szerettem a tengerpartot. Ki tudja, talán azért, mert Keldeo voltam. Izgatottan vágtáztam a vízhez és egy ideig magamat nézegettem a tükrében. Nem én voltam az egyedüli pokémon, aki azért jött a tengerpartra, hogy pihentesse fáradt tagjait: mások is - legtöbbjük víz típusú - szórakozni jöttek. Örültem, legalább nem egyedül kell lennem.
De ahol az öröm van, ott közel a baj is. Ösztön vagy sem, de rögtön megéreztem a probléma forrását: egy kis Pidgey fióka valami véletlen folytán belezuhant a mély vízbe. Mily meglepő, hogy pont akkor bukkant fel egy éhes Sharpedo, aki rögtön ráindult a bajban levő madárkára. Szilajul bevágtáztam a vízbe és a vízsugár használatával felgyorsítottam magamat. Fejemet előreszegeztem, hogy erősebb támadást használjak a Sharpedo ellen. Természetesen nem vette észre az érkezésemet: kiugorván a vízből egy felülről való rohammal tátotta ki száját Pidgeyre, hogy egyetlen nyeléssel megegye.
- Azt már nem! - kiáltottam és a vízsugarat felgyorsítottam. A legutolsó pillanatban érkeztem: mikor már a cápa pokémon be akarta kapni, pofán tudtam öklelni és ezzel visszabucskázott a vízbe. Amint befejeztem a vízsugár használatát, ráálltam egy kiálló sziklára és egyetlen pillantással sikerült megrémítenem a ragadozót. Sharpedo meggondolta magát és elmenekült. Ezek után odaúsztam a kis Pidgeyhez, aki felmászott a fejemre, belefúrta magát a sörényembe.
- Azért minden oké? - kérdeztem barátságosan, miközben felpillantottam rá.
- Igen-igen, köszönöm! - csiripelte vidáman. - Látod? A szüleim ott vannak a parton! - bökött csőrével a parton lévő két Pidgeotra.
Értettem a célzást, úgyhogy a lábamon használtam a vízsugarat, s mint ha szörföznék, egyenesen a homokos felé tartottam Pidgeyvel a fejemen. Hallván jól érezte magát a rövid túra ideje alatt. Mikor odaértünk a két felnőtthöz, megköszönték a segítségnyújtásomat. Egy biccentéssel tudtukra adtam, hogy ez csupán a kötelességem. A három madár pokémon ezek után szárnyra kapott és eltűntek az égbolton. A családias jelenet pont rám, anyára és apára emlékeztetett. Nagyon messze kerültem az igazi életemtől, ha már arra se emlékszek, mi történhetett velük...

Miután elindultam, hogy mentőcsapatot alapítsak, a tengerparton sétáltam a többi sütkérező és úszkáló pokémon között. A nap csodásan sütött, egy felhő sem tarkította a tengerkék eget, egyszóval csodás nap volt a strandolásra. Miközben a homokban, lábnyomaimat hátrahagyva sétáltam, a húgomtól kapott szalagot néztem. A napsütésben szépen csillogott. Kicsit honvágyam volt, ahogyan nézegettem a csapat emblémáját, de végül egy Pidgey sikolya zavarta meg az elmélkedésem. A vízbe pottyant valahogyan, és éppen egy Sharpedo fente rá a fogát.
-Itt az alkalom!-kiáltottam, és siettem be a vízbe, ám akkor elsuhant mellettem egy lóféle pokémon, felöklelte a Sharpedo-t, majd visszavitte a szüleihez a kis Pidgey-t. Nagyot sóhajtottam, mert nem sikerült a mentőakcióm. De végülis a lényeg, hogy kis Pidgey megmenekült, de azért mégis irigykedtem arra a pokémonra. Úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzá megismerkedni, végülis mi baj lehet? Odaszökdécseltem a madárka megmentőjéhez, majd köszöntöttem
-Szia. Lola vagyok. Láttam, ahogyan megmentetted a kis Pidgey-t. Szép munka volt.-mosolyogtam. Miközben vártam Keldeo válaszára, gyors pillantásokat vetettem jobbra és balra, hátha akad megmenteni való pokémon. Azután végigmértem Keldeo-t. Körül-belül 1 méterrel volt nálam magasabb a póni-féle pokémon. Kicsit zavartnak tűnt, de ha eltévedt, akkor majd kérdezősködik. Nem akartam én megkérdezni, hogy mi a gondja, hátha nem akar róla beszélni.